R. T.

Kedves Testvérek!

Szeretném veletek megosztani, hogyan tapasztaltam meg Isten szeretetét az életemben, már sokadjára.
A XXIII. karizmatikus találkozó előtt négy nappal becsípődött a derekam.
Mivel ez már idén a harmadik alkalom volt és tudtam, hogy ez minimum 1hét fekvést von magával, és plusz egy hét felépülést, tudtam, hogy „lőttek” a találkozón való szolgálatomnak.
Három nap elteltével még rosszabb lett az állapotom, mivel ott volt bennem a folyamatos félelem, hogy nem fogok tudni elmenni, pedig nagyon szeretnék.
Testileg és lelkileg is olyan mélyre kerültem, hogy Istennek mondtam, szólítson már magához, mert én ezt már nem bírom, de nem tette (szerencsére).
Most sokan biztosan kinevettek, de akinek volt ilyen az életében az tudja, milyen fájdalmakkal jár.
Mivel nagyon nagy volt bennem a vágy, hogy ott legyek a találkozón, ezért úgy döntöttem, hogy Isten igéjébe kapaszkodva, nem foglalkozva a testi fájdalom érzésével,
Őbelé vetve a bizalmamat, és befogadom az Ő tiszta szeretetét. 
Azt mondtam: Jézusom, én elhiszem a Te szavadat, hogy Te minden fölött állsz és minden betegséget meg tudsz gyógyítani,, akkor ezt is.
Ha nem is látlak és nem is érzem, hogy itt vagy, ez nem jelent semmit, mert Te azt mondtad, hogy veletek vagyok a világ végezetéig, és én ezt elhiszem, mert Te mindig betartod amit ígértél.
Uram azt is mondtad, hogy kérjetek és kaptok, én most kérlek Jézus, hogy gyógyíts meg. Aztán szinte egyik pillanatról a másikra egyre jobban lettem. Nagyon nagy öröm és hála  volt bennem.
Másnap (a találkozó előtti nap) nagyon jól voltam, csak hamar elfáradtam és egy -két óránként le kellett feküdnöm. Aztán jött a várva várt nap. Reggel pedig elmentem a találkozóra.
Délután 4-kor pedig csak néztem, hogy elszállt az idő, mert mise és vége ennek a gyönyörű napnak. De zárás képen még mise után egy óriási tánc és dicsőítési is belefér a napba, amit két nappal ezelőtt még álmodni sem mertem volna.

Dicsőség mindenért Istennek!!!