Kovács Zoltán atyát 2018-ban szentelték pappá, a kisteleki kápláni évei után pedig Rómában folytatott biblikus tanulmányokat. Jelenleg a déli határ menti Röszkén és Szeged-Szentmihályon plébános, azonban párhuzamosan doktori tanulmányait is folytatja Rómában. Árki Kristóf beszélgetett vele a Krisztus-központú életről, a kontempláció és a dicsőítés fontosságáról és az elmúlt időszak egyházi botrányai kapcsán a hitelességről.

Az az érzésem, mintha a jelenlétedből átsugározna a Krisztus-központúság. Honnan fakad ez?

Abból az átélésből fakadhat javarészt, hogy az ember elér egy olyan pontot, amikor érzi már, hogy nem lehet Jézus nélkül élni, kell a megváltás, kell Krisztusnak az ajándéka. Alapaxióma lett az életemben, hogy bármi is történik, bármiben is vagyok, Krisztusnak a további szintjére akarok fellépni. Nyilván ez olyan dolog, ami többé-kevésbé mindent áthat. Ha ennek a mércéje szerint bontakoztatják ki, akkor valószínűleg ebből egy gyümölcs is lesz, hogy ez elkezd kialakulni, látszódni. Ebben akarok fejlődni én is napról napra, mert

“nincs idő arra, hogy ne Krisztus-központúan éljük az életünket.”

Annyi pszichés dinamika elő tud fordulni: megfelelés a falu szemének, megfelelés annak, hogy szüleink így csinálták, de mindezek egy idő után nem elégségesek, csak az marad meg, aki rátalál Krisztusra. 16-17 évesen volt egy csalódásom önmagamban, abban, ahogy eddig szerveztem az életemet. Pár fiatal keresztény meghívott a keszthelyi SpeakOut táborba, azzal, hogy „figyelj, miért nem éled az életedet Krisztus-központúan? Miért nem teszed Jézust a középpontba?” Én meg: „hát egyrészt ezt még senki nem mondta”. Végig mentem úgy az addigi egyházi struktúrán, hogy nem mondta nekem senki. Innen indult egy történet és ez a történet, bármelyik lépésem az életszakaszaimban, minden, ami körülvesz, csak Jézussal értelmezhető. A világban minden keresztény egy kicsit világító lámpás, hogy bemutassuk, mit jelent Krisztussal élni, és ez jó!

Hogyan lehet Krisztust úgy befogadni az életükbe, hogy az valóban gyümölcsöző legyen, hogy elhagyjuk a kényszeres megfelelést akár a szülők, plébános, elöljárók irányában?

Szerintem egy belső őszinteségre mindenképp szükség van, hogy az ember mit miért csinál. Ha valaki feszül, mert szentmisére kell menni, az lehet nem azt jelenti, hogy magával a templommal vagy a vallásos cselekedettel van a baj, hanem annak a megélésével. Nagyon extrém példa, de Placid atya bizonyította, hogy a gulágot meg lehet élni így is és úgy is. Ugyanazt a gulágot élte meg az, aki szerint nem volt remény, minden elveszett, mint az, aki azt mondta, hogy mutassuk fel az Istenhitünket és az emberségünket. Meg kell hozni egy tudatos döntést. A megélés minőségére kell helyezni a hangsúlyt, hogy az életünk központjában Jézus legyen. Ennek hatására, ami sallanggá kezd válni, azt le kell tenni, el kell hagyni. Én praktikus ateista voltam, mert a döntéseimben nem szerepelt, hogy Jézus miatt bármit is változtatnék. Szerintem mindig Krisztus tekintete gyógyít ki ezekből. Vannak olyan helyzetek, amikor muszáj megfelelni és azt tudom mondani, hogy ez egy áldozat Istennek, ez is lehet egy jó dolog. Mert sokszor az erő az erőtlenségben nyilvánul meg. (vö. 2Kor 12,9) De mi is a megfelelés igazi lényege? Hogy az önmagunkkal szembeni hitelesség mindig meglegyen benne, és ha tudok, áldozatot is hozok ezért. A vallásos cselekedeteknek át kell fordulnia egy Jézussal való személyes találkozásba, amiből öröm fakad. Amikor először imádkoztam a rózsafüzért 30 percig, ez akkora kihívás volt, de mertem ebbe beleállni, hosszabb távon és utána pedig az egész megváltozott. Adott tapasztalatokat, a saját vállalásom belenevelt abba a ritmusba, ami jóvá vált. Ha ezáltal épül a közösség, növekszik bennünk a szeretet és Istennel járva megszeretem és megismerem önmagamat is, akkor ezek jó gyümölcsök.

Amikor a mérnöki irányról a szeminárium felé fordultál, akkor egy korábbi interjúban úgy fogalmaztál, hogy „az úton elindulva egy belső béke kísért”. Mit jelent ez a belső béke számodra? Hogyan nyilvánult meg?

Azt éreztem akkor, hogy ami az örök rendelés, ami Istennek a vágya, terve velem kapcsolatban, a belső rend, helyreállt és megszűnt az a belső nyugtalanság, amit a hivatáskereséssel kapcsolatban éreztem. Az első hivatásélményem, amikor Isten szólt, nem járt ezzel a fajta belső békével. Egy kívülről jövő elvárásként éltem meg, hogy Isten ilyesmit vár tőlem, de belül abszolút nem vagyok ráhangolódva. Aztán egy mély Eucharisztia-élményem volt, amikor úgy berántott Isten békéje, szeretete, hogy a szívem mélyéről tört fel a vágy a papságra. Szerintem az a jele a hitelességnek, ha a belülről feltörő Istennel és a föntről érkező Istennel egységében élsz. Isten nem mondta 5-6 évvel a papszentelés előtt, hogy ez lesz a szerződésed, ezen a szentmisén fogom kinyilatkoztatni neked, hogy mennyire szeretlek, ebben az imádságban az értelmedre fogok hatni, ez a hit útja volt.

Ezek az istentapasztalatok hogyan erősítették meg a papi hivatásodat? Mi körül alakult ki a papi identitásod?

A szeminárium egy kontemplatívabb időszak volt, ezen keresztül vezetett be az Ő szeretetébe. Ez nagyon misztikusan működött. Sokszor tapasztaltam, hogy amikor hazamegyek szünetre, és ott nem volt annyi időm imádságban lenni, akkor a gondolataim mindig össze-vissza voltak. A karácsony mindig a nagy szerelembe esések ideje volt, de visszatérve az imádságba és a szemináriumi ritmusba, feltettem a kérdést, hogy Istenem, ez volt az én hitelesebb verzióm, mert ha ez, akkor kiiratkozom, vagy az a hitelesebb verzióm, hogy veled vagyok? 5 éven keresztül bármi kihívás volt, az 1 óra szentségimádás helyrehozott. De nem úgy, hogy most milyen nagy dologról mondok le, hanem az Isten szeretete fölcserélte. Amikor az imádságból az fakad fel a szíved mélyéből, hogy ha eltörölnék a papi cölibátust, akkor is pap maradnék ebben a formában, és ennek az öröme, ennek a mélysége, nem a szabályoktól, az Egyház aktuális rendelkezésétől függ, hanem ez nekem nagyon belülről fakad, nem feszülök, csak ott vagyok a szentségimádásban és Isten adja belém ezt. Ez lehet a cölibátus kegyelme.

Azt veszem ki a szavaidból, hogy fontos neked a hitelesség.

A hitelesség kereszténységünkből fakadó elhívás. Jézus azt mondja, hogy ha a jobb kezed bűnre visz, vágd le, ne okozz botrányt, Jézus elég sok sajtótájékoztatót tartott ezekről és mindig a legszigorúbb módon nyilatkozott meg, ami ad egyfajta „istenfélelmet”. A vezetőknél sokkal jobban kitűnik, ha nem hitelesek, de sok esetben azért a keresztény körökben is előfordulnak apró hiteltelenségek, nem kell ahhoz papnak, püspöknek vagy bármilyen magas rangúnak lenni. Nekem a hitelesség röviden összefoglalva az, hogy tudod, hogy Krisztus nélkül semmi se vagy. Ha vétkezel, Krisztus megbocsájtása nélkül semmi se vagy, ha jó úton jársz, akkor az Ő kegyelme tett arra a jó útra. Szent Fausztina nővér szentképe ezt röviden így fogalmazza meg: Jézusom bízom benned. Ez a keresztény ember legmélyebb hitelessége, hogy Jézusban bízom. És ehhez kell visszatérni és ebből kell kiindulni újra. Azt mondja a Szentírás: aki kicsiben hű, az nagyban is hű. Ne legyen olyan apró terület se az életünkben, amiben nem a hitelességre törekszük, amiben nem Jézust keressük.

Az Egyházban hitelességi válság van?

A médiából egyértelműen ez a kép sugárzik. A hitelesség válságának kimondására nincs elég statisztika, viszont az a baj, hogy akik nagyon elől jártak, nagyon mutatták magukat, pont azok estek arcra. Hiteltelennek bizonyultak, és ez fáj nagyon. Nekem a hitelesség válságára a megoldás, hogy körülveszem magam hiteles keresztényekkel, és hála Istennek, olyan egyházi közegben vagyok, ahol sok hiteles kereszténnyel találkozhatok. Valakinek mondom, hogy figyelj, csináljunk valamit Krisztusért, és jön! Nem az ambíciók után megy, és nem ilyen-olyan kísértésekben elbukott emberekről van szó, hanem olyanokról, akikben látszik a „Jézusom bízom benned” mentalitás. Jézus azt mondta, hogy elkerülhetetlen, hogy az Egyházban botrányok ne legyenek, de jaj annak, aki botrányokat okoz. Valamiért Jézus ezt a Szentírásban nagyon erősen kifejtette, hogy a hitelesség mindig támadva lesz, a sátán hozza a megosztás lelkét, kettősséget akar az ember lelkében és a társadalomban is szítani, és nincs más megoldás, mint „Jézusom bízom benned” és megyek előre. Viszont remény van bennem. Több prófétai személlyel is megbeszélve a jelenlegi egyházi dolgokat, úgy érezzük, hogy most az az időszak van, amikor az egyházban a hamis ambíciók letörnek. Amikor azok, akik a papi hivatásukat nem vizsgálták meg eléggé, akik megengedtek olyan hosszan tartó struktúrákat maguk körül, amik hiteltelenek voltak, kipörögnek az egyházi rendszerből. Ez a kipörgés egy fájó folyamat, mindenki sérül egy kicsit. Olyan, mint a rosszul összeforrt kéz, lehet vele működni, de mindig fájni fog. El kell törni és helyre kell állítani, ahhoz, hogy valami jobb legyen.

“A megújulást ezek a régi tömlők nem bírnák el.”

Akik később lassítanák a megújulás folyamatát az Egyházban, azokat most kirázza az Egyházból Isten, hogy ne legyen később megbotránkozás, hogy egy jól futó megújulást ne akadályozzanak már ezek a botrányok. Most lépjenek ki valaminek a küszöbén, most változzék meg az atmoszféra lelkileg, most legyen hitelesebb az Egyház, hogy az új bor új tömlőbe kerülhessen.

Érkezik egy újabb megújulás?

Prófétailag mindig egy ébredésre, megújulásra készülünk, ezt Istentől várjuk, de a prófétai megérzések mostanában többfelől érkeznek, a protestáns világtól kezdve akár itt Szegeden belülről, belsőleg látott események kapcsán is nagyon előre mutatnak a dolgok egy ilyen irányba. Az Eucharisztikus Kongresszustól látok egy ívet, ami egy belső egyházi változás irányába mutat. Ennek egy része itt zajlik, Szegeden, ahol volt egy jó Országos Találkozó is. Nagy lelki mérföldkő volt, ami hatott a térség lelki életére.

Látom itt a plébánián, hogy van szintetizátor, zongora, cajon, gitár. Mi fűz ennyire a zenéhez? Mit kapsz a zenétől?

Sose jártam formálisan zeneiskolába. Az első Szent Andrásos kurzus után, amin Csiszér Laci is ott volt és inspirált, meg is vettem az első gitáromat. Utána a szeminárium ideje alatt már azért előfordult, hogy egy-egy szentségimádáson elővettem egy-két dalt, de igazán mélyen nem volt olyan áttörés a dicsőítés irányába azon kívül, hogy tudtam hogyan kell játszani. Ez az áttörés a kisteleki időszakban érkezett el, amikor úgy ültem már le, hogy „Szentlélek vezess bele a dicsőítésbe, vezess bele a mélyebb megtapasztalásokba”. Ezután bárhol is voltam, mindig figyeltem arra, hogy dicsőítsük az Urat egy mélyebb szinten vagy az Ő jelenlétében legyünk ott csendben és ezek jó megtapasztalások voltak.

Említetted, hogy a szeminárium alatt egy kontemplatívabb imaforma volt, ami hajtott és amivel táplálkoztál, aztán megismerkedtél a dicsőítéssel. Mindkettő fontos még most is?

Törekszem fele-fele arányba tenni, de most inkább a kontemplatív imán van a hangsúly. Isten abba vezetett, hogy ismerjem meg az Ő dicsőítésben adott adományait, de térjek vissza a kontemplációhoz, mert abban mélyre szántóbb gyümölcsök is tudnak lenni. Nagyobb hit is kell hozzá, mert elég mozgós, aktív ember vagyok és az, hogy leüljek egy órára, nekem egy hitlépés. A dicsőítés egyszerűen csak egy nagy öröm, amit bármikor jó csinálni.

“Az embernek figyelni kell arra, hogy a dicsőítés ne vezesse el a mélyebb imádságtól. Ez az én tapasztalatom.”

Úgy működhet a dicsőítés, hogy egyfajta előszoba lehet, aminek a mélyebb, belső imára kell irányítani az embert?

Ez a „menjetek be kapuin hálaadással”, ez pont ideillő igerész, mert a nyelvima, dicsőítés megnyit csatornákat az ember szívében, ami aztán gyümölcsözőbbé teszi a kontemplációt.

Milyen papot látsz 10 év múlva?

Olyan papot, aki örül a körülötte lévő Szentlelkes embereknek. Az eddigi papságom során azok voltak a legnagyobb örömök, amikor valakit ehhez a Krisztus-központúsághoz, és a Szentlélekhez oda tudtam vezetni. Volt olyan lelkigyakorlat, hogy vezettem hazafele az úton és spontán tört fel a nevetés belőlem, hogy ó ez de jó volt Istenem, milyen jó volt ezeket látni, hogy az emberek megismerték a Te arcodat, kizökkentetted őket az addigi elvárásaikból, megszokásaikból! Ebben szeretnék haladni. Reményteli gyümölcsöket váró papként látom magam 10 év múlva, aki ha felkel, azt nézi, hogy hol munkálkodik a Szentlélek. Ebben a hálaadásban szeretnék maradni, mert amióta megváltott minket Jézus Krisztus, azóta az életünknek csak egy nagy hálának kell lennie. Ez visszaadása annak, amit Ő adott nekünk, mert erre tanít az Eucharisztia szó is, hogy bemutatjuk a hálánkat Istennek, ami Jézus Krisztusban van, és visszaadjuk neki azt, amit Ő érdemel, az Ő nagy szeretetéért. Nem a negatív dolgokra, botrányokra, esetleg konfliktusokra fókuszálni, amik elmúlnak, hanem arra, ami örök, és ezt a kincset előhívni az emberekből, mert a kincs, aki ott van bennük, az a Szentháromság jelenléte.

Új bor új tömlőbe - interjú Kovács Zoltán atyával

20 éves a Kriszus Király Missziós Központ