Minden az imán múlik

Simon Dávid atya hosszú, kanyargós út végén, 33 évesen kezdte meg szemináriumi tanulmányait. Jelenleg Győrben, a Szentháromság templomban szolgál. A benne égő tüzet mások életében is szeretné fellobbantani, hogy ráleljenek a személyes Isten kapcsolat örömére, saját küldetésükre. Minderről Háznagy-Takács Annamáriának mesélt, miután vonakodva bár, de végül igent mondott a felkérésre csak azért, hogy ezáltal is Isten dicsőségét hirdethesse.

Hogyan ismerted fel, hogy papi hivatásra hív az Úr?

Annak ellenére, hogy meglehetősen erős katolikus családi hátterem van, és hogy az „orsolyitákhoz” jártam iskolába Sopronban, egyetem alatt abbahagytam a vasárnapi misére járást. Lényegében 18 éves koromtól 29 éves koromig egy céltalan, hedonista, önpusztító életet folytattam. Irgalmas Istenünk azonban nem mondott le rólam, mert Ő senkiről sem mond le. 23 éves koromban elkezdtem egyre több keresztény könyvet olvasni – felébresztette bennem az Úr az érdeklődést a transzcendens, a metafizika iránt. Lényegében az olvasás alapozta meg a megtérésemet, ami 29 éves koromban kezdődött el igazán azzal, hogy nekiálltam többet imádkozni, mivel addig egy esti imádság volt az összes imaéletem. Ahogy elkezdtem imádkozni, egyre többet gondoltam arra, hogy papnak kéne mennem, és elkezdtem lassan változni. Megtapasztaltam, hogy az Isten szabadít, gyógyít, újjáépít. 31 évesen, két év tusakodás után döntöttem el, hogy nekivágok a papságnak. Az El Camino 800 km-es szakaszának végigjárása tette rá a pecsétet erre az elhatározásomra. Nem sokkal utána nagyon jól esett, hogy Guido Martirani, amikor imádkozott felettem, azt mondta: „kaptam egy képet, hogy reverendában térdelsz egy üres templomban az Oltáriszentség előtt”. Végül 33 évesen kezdtem el a szemináriumot. Életem legjobb döntése volt válaszolni Isten meghívására! Azóta egyszer sem fordult meg a fejemben, hogy más volna az utam. Nagyon jó volt kispapnak is lenni, rengeteg időm volt imádkozni és olvasni, papnak lenni meg egyszerűen csodálatos! Hiszem, hogyha megmaradok az imában, ez mindig így marad, még ha lesznek is nehézségek, lelki szárazságok. Az első négy évet Egerben végeztem, aztán haza kéredzkedtem Győrbe, így a Győri Egyházmegye szolgálatára szenteltek.

Hogyan kezdted el a missziódat? Győrben híressé váltál arról, hogy csodásérmet adsz az utcán sétálóknak, a bolti eladóknak. Honnan meríted a bátorságot, hogy megszólítsd az embereket?

A lelkesedésem az apostolkodás iránt egybeköthető azzal a lelki élményemmel, amikor 32 éves koromban ültem Sopronban a „domonkos” templomban egy atyára várva, és az a gondolat jelent meg bennem, hogy „szerezz lelkeket nekem” - mintha ott és akkor a szívembe írta volna ezt az Isten. Honnan az apostoli tűz? Nyilván Istentől. De kétségkívül benne van a személyiségem karaktere is, valamint az együttérzés az Isten nélkül élők, így lelkileg nyomorgók iránt, mert volt módom megtapasztalni azt is, hogy milyen elkeserítő Nélküle élni, és azt is, hogy milyen eszméletlen jó Vele. Isten nélkül a lélek szenved, mert a lélek egészsége Isten. Ha ez igaz – márpedig az –, akkor az emberek döntő többségének a lelke szenved. Én meg tudom, hogy ki tud rajtuk segíteni.

A csodásérem osztogatást Maksó Péter atyától lestem el. Ő mesélt arról, hogy mennyi csodáról számoltak be azok, akik elkezdték hordani. Ő is boldog-boldogtalannak osztogatja, én is. 2500-at kaptam szentelésre, nagyjából egy év alatt már föl kellett újból töltenem a készleteket. Hogy miért osztogatom? Mert érdemes a Szűzanyára hallgatni! Ha Ő ad egy érmét a világnak, akkor hordani kell, és hozzásegíteni másokat is, hogy ők is hordják. Nem igényel ez nagy bátorságot, mert 50-ből 49 ember elfogadja, a többség kifejezetten örül is neki. Adtam már muszlimoknak is, ők is elfogadták.

Két éve és öt hónapja szenteltek pappá. Azóta egy nagyon különleges úton vezet Isten, aminek nyomán számtalan gyümölcs termett és terem. Milyen programok indultak el és ez minek köszönhető?

Utólag visszatekintve olybá tűnik, mintha minden egy tökéletes forgatókönyv szerint alakult volna a papi életem. Pedig forgatókönyv nem volt – maximum az Isten „fejében”. Csak azt tudtam, hogy olyan kezdeményezéseket akarok elindítani és meghonosítani, amik az én lelkemre, az én Isten-kapcsolatomra is nagy hatással voltak - gondolok itt a dicsőítéssel egybekötött szentségimádásra és a međjugorje-i zarándoklatokra. A dicsőítéseket egyrészt azért szerveztem, mert szeretek így is imádkozni. Azt vallom, az imaélet akkor jó, ha sokszínű. Másrészt azért, mert megfi gyeltem, hogy a dicsőítések alkalmával Isten sokszor megérinti az embereket. A međjugorjei zarándoklatok ötlete pedig onnan jött, hogy 2021-ben megtapasztaltam a međjugorjei Ifjúsági Találkozón, milyen erőteljesen munkálkodik ott az Isten. A buszon, amivel utaztam, egy embert leszámítva valamilyen módon mindenkit megérintett az Isten! Sok zarándoklaton voltam már korábban, de egyik sem hozott annyi Istennel való találkozást és azonnali gyümölcsöt, mint ez. Akkor fogalmazódott meg bennem, hogy minél több embert el kell vinni erre az Istentől megáldott helyre, ahol harapni lehet a kegyelmet. Azóta tíz buszt sikerült levin-nem Međjugorjébe, és pontosan ugyanaz a tapasztalat, mint az elsőnél: rengeteg megtérés, életrendezés, Isten-tapasztalás. Aminek viszont a legjobban örülök, hogy a fi atalok egymást hívják meg. A fiatalok vágynak arra a békére, amit ott tapasztalnak! Sikerült megszervezni azt is, hogy immár második éve le tudtuk vinni a Prohászka Ottokár Gimnázium végzős diákjait Međjugorjébe. Nem kötelező program, mégis a gyerekek túlnyomó többsége jönni akar, mert olyan jó híre lett.

Elindultak a dicsőítések is a szentelésem évében, és már az első alkalommal közel kétszázan jöttek el. Istennek hála, a plébánosom, Böcskei Győző atya és Veres András püspök atya is támogatták, hogy átvigyem a dicsőítéseket a győri székesegyházba. Azóta kéthetente vannak dicsőítéssel egybekötött szentségimádások, előfordult már, hogy bőven háromszáz fölött volt a testvérek száma. Három különböző zenekar szokta a zenei szolgálatot ellátni, Csiszér László, Szász Bernát és Tiboldi Ákos csapatai.

Később egy világi testvér elkezdett kapacitálni, hogy csináljunk Szentlélek szemináriumot. Kaptam az ötleten, egyrészt mert ismert olyanokat, akik régebben már elvégezték, így volt egyből segítőcsapat, másrészt azért, mert én már kétszer is részt vettem ezen a lelkigyakorlaton – amikor még kispap voltam Egerben –, és láttam, hogy mennyi csodát tett ott a Szentlélek a résztvevőkben. Az én legnagyobb Isten-élményem is az egyik „Lélekáradáshoz” köthető. A Szentlélek szeminárium célja egybeesik az enyémmel: mélyebb Istenkapcsolatra vezetni az embereket, hogy megújuljanak a Szentlélekben. Így tavaly meghirdettük, s rögtön majdnem százan jöttek el. Istennek hála, idén is kilencven környékén van a résztvevők száma.

2022 januárjában beszélt nekem egyik hittestvérem az Exodus 90 lelkigyakorlatról, és hívott, hogy vegyek részt rajta. Őszintén szólva berzenkedtem a lelkigyakorlat aszketikus részétől, így nem mertem nekifogni. Aztán decemberben újból találkoztunk és megint szóba jött, hogy Sopronban milyen megújulást hozott azoknak, akik végigcsinálták. Egyből éreztem, hogy 2023-ban nekem is bele kell vágnom. Egy héttel az indulás előtt hirdettem meg, és hihetetlen volt, de huszonheten egyből válaszoltak a hívásra. Még megdöbbentőbb volt, hogy a többség negyven és ötven év közötti családapa volt. Elképesztően munkálkodott az Isten a résztvevők lelkében! A testvérek többsége az Exodus után is közösségben maradt. Ami engem illet, soha nem éreztem olyan közel magam az Istenhez, mint abban a 90 napban, úgyhogy 2024-ben ismét nekifogunk a bátrakkal.

“Életem legjobb döntése volt válasszolni Isten meghívására!”

És így jutottunk el az Isten legnagyobb ajándékához itt, Győrben. Nagyon hálás vagyok Mészáros Domonkos atyának, aki a lelkemre kötötte, amikor beléptem az Egri Szemináriumba, hogy legyek annyi időt az Oltáriszentség előtt, amennyit csak tudok, és persze Szabó József spirituális atyának, aki bevezette a napi egy órás fakultatív szentségimádást az Egri Papnevelő Intézetben. Én akkor úgy döntöttem, hogy mindennap ott leszek fél órát, ha belegebedek is. Az első két év nem volt könnyű, de mára már a szentségimádás – a szentmise mellett – a legfőbb lelki erőforrásom. Meg persze a rózsafüzér. Igyekszem minden napomat egy óra szentségimádással kezdeni. Amikor megtudtam, hogy Püspök atya szeretne örökimádó kápolnát a székesegyházban, nagyon megörültem. Nagyon bíztam abban, hogy menni fog a heti 168 órás lefedettség. Végül száznegyvenhat ember vitte el a 168 órát, és van közel ötven „beugró”, hogy jól menjenek a helyettesítések.

Csodás visszajelzéseket kapok! Egy tizennégy éves srác két órát vállalt egymás után. Amikor megkérdeztem pár héttel az indulás után, hogy nem sok-e az a két óra, azt mondta: „dehogy is, inkább kevés”. Egyébként az örökimádók gerincét a Szentlélek-szeminaristák, az „exodusosok” és a međjugorjei zarándokok adják. Szóval 2023 szeptember 13-án elindult az örökimádó kápolna Győrben, amit XVI. Benedek pápa már 2007-ben a Sacramentum Caritatis-ban kért: “A lehetőség keretei között, főként a nagyobb településeken jó lenne kijelölni templomokat vagy kápolnákat a folyamatos szentségimádás helyéül.” El nem tudom mondani, hogy milyen boldog vagyok ezért! Annyira jó lenne, ha minél több helyen lenne ilyen lelki erőmű Magyarországon! Száz szónak is egy a vége: úgy gondolom, ezzel megtaláltuk annak kulcsát, hogy Győrben megtéréshullám induljon el.

Az örökimádás megszervezése után szerettem volna, ha a révfalui Szentháromság templom rózsafüzér társulata megerősödik. Sok testvér vállalta a min-dennapos rózsafüzér imádkozását. Havonta egyszer közösen imádkozzuk a szentolvasót Győr és környéke megtéréséért. Külön öröm, hogy sok gyermek is vállalta a napi rózsafüzért. A legfi atalabb nyolcéves.

“...kevés az olyan Krisztus-hívő, az olyan katolikus, aki azon igyekszik, hogy Isten legyen az első az életében...”

Hol találkoztál a Karizmatikus Megújulással?

Az Egri Szemináriumban. Örökké hálás leszek Istennek, hogy az Egri Szemináriumba vezetett. Örökké hálás leszek Ternyák Csaba érsek atyának is, hogy esélyt adott nekem, pedig elég ramaty állapotban voltam még abban az időben. Kiváló elöljáróim és tanáraim voltak. Egerben fél éves kurzus keretében foglalkoztunk a lelkiségi mozgalmakkal. Tanultuk, hogy a karizmatikus megújulás a Katolikus Egyházban a Szentlélek műve, lehetett menni a Regionális Karizmatikus Találkozóra, szó volt a karizmákról, a nyelveken való imáról, a lélekben nyugvásról, és kétszer a szeminárium adott otthont a Szentlélek szemináriumnak, amit az akkori spirituális, Szabó József atya, és az akkori prefektus, Koós Ede atya vezettek. Szóval Egerben nem volt szitokszó a „karizmatikus”.

Azokban az atyákban, akik tartanak a karizmatikus megújulástól, mi okoz félelmet? Van-e alapja a fenntartásaiknak? Mit tanácsolnál nekik?

Tucatnyi oka lehet ennek az attitűdnek. Talán az egyik az, hogy sokuknak nincsenek tapasztalataik. A puding próbája az evés. Menjenek el egy Szentlélek szemináriumra és nézzék meg, hogy mit tesz bennük és a résztvevőkben Isten. A Međjugorjét el nem fogadó papoknak is csak annyit tudnék javasolni, hogy menjenek le az Ifjúsági Találkozóra és gyóntassanak napi pár órát, vegyenek részt a miséken, szentségimádásokon, és utána mondják, hogy ami ott történik, az nem az Isten műve. Ami a dicsőítést illeti, nekem sem ment könnyen kezdetben, de lassan megértettem, hogy Isten nagyon örül annak, ha tudok gyermek lenni az Ő szent színe előtt.

A 2022-es népszámlálás szerint egymillió katolikus tűnt el tíz év alatt. Hogy látod, ennek mi lehet az oka? Mit tehetünk a folyamat visszafordításáért?

Véleményem szerint nem az a legnagyobb bajunk, hogy egymillióval kevesebben vallják magukat katolikusnak, hanem az, hogy kevés a Krisztuskövető, az olyan katolikus, aki azon igyekszik, hogy Isten legyen az első az életében. Azt olvastam, hogy a Római Birodalomban a „konstantini fordulat” idején, amikor először szabadon gyakorolható (313), majd államvallás lett a kereszténység, a lakosság 8-12%-ra becsülik a történészek a keresztények arányát. Ha lenne 10% folyamatos Istenheztérésben élő ember Magyarországon, lehet, hogy az már tudna kovászként hatni. Erről beszélt Mindszenty József bíboros is kicsit másképp, amikor azt mondta: „Ha van egymillió imádkozó magyar, nem félek a holnaptól!”

A kérdésre visszatérve, a probléma multifaktoriális. A teljesség igénye nélkül a következőkben látom annak az okát, hogy az emberek túlnyomó többségét nem érdekli a Katolikus Egyház. Az első az imádság hiánya! Mert ahol hiányzik az ima, ott hiányzik a hitelesség. Az ember nem tud hiteles keresztény lenni mély Istenkapcsolat nélkül, ehhez pedig elengedhetetlen az imádság, mivel az imádságban formálja az Isten az embert. Véleményem szerint az imadeficit minden nyomorúságunk legfőbb forrása mind a személyes életünkben, mind az Egyház tekintetében is. Még a templomba járók is alig imádkoznak! Ahogy Kalkuttai Szent Teréz mondta: „Fölfedeztem minden baj gyökerét, minden siránkozásunk okát: hiányzik az imádság.”

Nézzük tovább, nem fontossági sorrendben, csak ahogy jön. Az Egyház történetében voltak csodaszép dolgok, de sajnos nagyon rútak is. A klérus botrányai, a rossz tapasztalatok papokkal, szerzetesekkel, hitoktatókkal, esetleg világi hívőkkel. A liberális, értékrelativista korszellem. A szcientizmus, mint új „vallás”. A magas erkölcsi nívó, amire Krisztus hív minket - az emberek mindenek akarnak lenni, csak szentek nem. Irtózás bármiféle autoritás elfogadásától. Sokan nem egy kinyilatkoztatott vallást akarnak elfogadni, hanem saját maguk akarnak egy hitrendszert kreálni. Súlytalan jelenlét a médiában. Továbbá nem megy valami jól nekünk az emberek megszólítása sem. Nem nagyon tudtunk élni azzal, hogy bent vagyunk az iskolákban, kevés gyerekben tudtuk felkelteni az Isten iránti érdeklődést. Hozzáteszem, az evangelizáció elsődleges színtere a család kellene, hogy legyen - közösen imádkozó családokat meg nagyítóval kell keresni. Sok helyen a szentségi pasztoráción kívül nincs is egyéb, pedig vannak a kezünkben jó ütő kártyák, csak nem nagyon játsszuk ki őket; mint például a Cursillo, a Szentlélek szeminárium, az Alpha kurzus, a zarándoklatok – különösen Medjugorjéba –, a dicsőítések, minőségi lelkigyakorlatok és így tovább. Ezeket mind tanítani kellene a papságra készülőknek, hogy elinduljunk felfelé. De bizonyára jóval több mindent lehetne mondani, hiszen a kérdés ennél is komplexebb.

Mit tehetünk mi, laikusok a lelkek megmentéséért az evangelizáció művében?

Az első és a legfontosabb, mint mindig: az imádság. Sokat és mélyen kell imádkozni, hogy átragyoghasson rajtunk az Isten, valamint sokat kell imádkozni a megtérésekért. Ahogy XII. Pius pápa mondta: „Minden kereszténynek apostolnak kell lennie. Az apostolkodás legfontosabb módja az imádkozás.”

A második a hiteles Krisztuskövető élet, a példamutatás. Ha jól emlékszem, Josef Kentenich mondta: „Manapság az egyetlen Biblia, amit a nem hívők olvasnak, a hívők élete.” Ezt a kettőt egy Robert Sarah idézettel tudnám összefoglalni: „Hogy valaki mennyire él apostoli életet, az egyedül abban mérhető, hogy mennyire törekszik az életszentségre, és milyen intenzív az imaélete.”

A harmadik, hogy bátran beszéljünk Istenről. Arról, hogy velünk mit tett az Isten, hogyan találkoztunk Vele, milyen az életünk Ővele.

A negyedik a meghívás egyegy lelki programra, ahol „elkaphatja” az embert az Isten - olyasmikre gondolok, amikről korábban beszéltem.

Az ötödik pedig a proaktivitás: ötleteket hozni az atyáknak és segíteni nekik az ő ötleteiket megvalósítani. Olyan csodálatos volt megtapasztalni Isten gondviselését abban, hogy mindig küldött embereket, hogy ez a sok lelki kezdeményezés az elmúlt 2,5 évben meg tudjon valósulni! Egyedül nem lettem volna rá képes, kellettek a világi testvérek. Isten küldött zenészeket, zarándoklat szervezőt, kiscsoport vezetőket, sekrestyéseket, és mindig pont olyan embereket, akikre éppen szükségem volt. Hát ilyen a mi Istenünk! Mindent intéz, mindent rendez, csak munkatársakat keres, akik átengedik magukat Neki. Ahogy Kalkuttai Szent Teréz írta: „Ez az Ő munkája. Én csupán egy aprócska ceruza vagyok a kezében. Ő gondolkodik. Ő ír. Ez nem a ceruza érdeme. A ceruza mindöszsze rendelkezésre áll, hogy használhassák.” Higgyék el, hogy ami körülöttem történt Győrben az elmúlt 2,5 évben, azt Isten írta, én csak ceruza voltam a kezében!

Köszönet és hála mindenért a jó Istennek, és Mennyei Édesanyámnak, Máriának, valamint Szent Domonkosnak és a többi szentnek, akikhez mindennap fohászkodom! A szüleimnek a biztos hátországért, és a rengeteg testvérnek, akik imádkoznak értem és segítenek nekem! Veres András püspök atyának és Böcskei Győző plébános atyának a támogatásukért! Mészáros Domonkos atyának, hogy buzdított a szentségimádásra, és a tanácsért, hogy ajánljam fel magamat Szűz Mária szeplőtelen szívének. Szabó József volt spirituális atyának a jó példáért, amivel utat mutatott, és hogy megtanította, hogyan kell jól zarándoklatot vezetni, valamint Bakos Rafael atyának, akitől rengeteget tanultam. Valamennyiükön keresztül Isten irántam való szeretete mutatkozott meg. Jó az Isten, nagyon jó! Dicsőség és hála Neki mindörökké!